A farkasfajok azért maradtak fenn a létért való küzdelemben, mert rendkívül nagy volt az alkalmazkodóképességük, amely tulajdonságot mind a mai napig nem vesztették el. Az északi-sarki hidegben s a mexikói trópusi hőségben egyaránt megélnek, ami egyébként jellemző a kutyára is.

Minden egyes kutyafajta – a kistermetű rattlertől a hatalmas dogig – alapvető tulajdonságaiban, anatómiájában, fiziológiájában, de leginkább viselkedésében ma is nagyon hasonlít a farkasra. Vegyünk például egy német juhászkutyát, amely Budapest belterületén lakik gazdáival, azok ételét eszi, valamint egy északvermonti – fűtetlen, kevés szalmával kibélelt ólban élő – “testvérét”. Nos, ez a vermonti német juhászkutya, amikor reggel felébred, nyújtózkodik egyet, megeszi lábasából a szárított kutyaeledelt, havat nyal, hogy szomját oltsa, macskákat kerget, s ha a folyó túloldalán lakó kutya vonít ő is vonítani kezd. Szereti elkísérni gazdáját az erdőbe, s ha nyúlnyomot talál, boldogan követi egészen addig, amíg a nyulat el nem ejti. Aztán keres egy másik nyomot, s ez a folyamat hosszú órákon át ismétlődik, mialatt városi “testvére” nyugodtan hever – mondjuk – a szőnyegen.

A német juhászkutya tehát alkalmazkodó, de nem alkalmazkodóbb az állatkerti farkasoknál vagy azon vadon élő fajtársainál. Az egyik értelméből és erejéből, a másik az állatkerti gondozók vendégeként él. Természetesen az állatkerti példányok sem egyformán viselkednek. Ahol barátságosan bánnak velük, ott szelídebbek, ahol viszont éppen csak az életben maradáshoz szükséges ételt lökik eléjük, meglehetősen szeszélyesek és veszélyesek.

Mindezek alapján talán könnyebb megérteni, honnan vannak a kutyáknak olyan jellegzetes tulajdonságaik, viselkedésformáik, amelyek ősi változatban a farkasokon is megfigyelhetők. Ennek az a magyarázata, hogy ezek a tulajdonságok nemzedékek során öröklődtek és fennmaradtak.

Barlangrajzok bizonyítják, hogy a kutya már jóval a történelemírást megelőző időkben is az ember társa volt, és sok ezer évvel ezelőtt már elegendő változata (mutáció) jött létre ahhoz, hogy ezekből az ember több fajtát alakíthasson ki. Az egyik legkorábbi kutyaábrázoláson, a Susából való, i. e. IV. évezredi vázán nyúlánk, agárszerű kutyák láthatók. Az i. e. III. évezredben készült babilóniai agyagrelief viszont, nagy, vaskos, dog jellegű ebeket ábrázol. Ötezer évvel ezelőtt már voltak pásztor-, vadász-, őrző- és nyomkövető kutyák.