MIÉRT SZERETJÜK A KUTYÁT?

Az ember és a kutya társas kapcsolata, ez a nagy érzelmi kaland az idők ködébe nyúlik vissza, sok-sok ezer évvel ezelőttre. A legújabb régészeti leletek alapján ugyanis bízvást állíthatjuk, hogy négylábú barátunk legalább 12-14 ezer esztendeje él az ember mellett. Kezdetben "isten" volt, majd vadásztárs, később nyájőrző, a "falka" védelmezője, gyapjú, bőr és hús forrása, háborús szolgálatot is teljesített, manapság pedig elsősorban sport és hobbi tárgya, ám nem hanyagolható el a szerepe kísérleti állatként sem.

De miért szeretjük a kutyát?

Az ókor egyik legnagyobb gondolkodója, Platón szerint: "A kutya a természet tömény fogalma és kincsestára, a fáradtság menedéke, a hűség példaképe, az éberség tükre, az értelem és emlékezet dísze, a modor jelszava és jelképe, háborúban és békében hírneves állat, amelyet istenek, királyok, polgárok, mindenemű és korú vidéki lakosok - éljenek a Föld bármely részén - a leginkább kedvelnek."

A Nobel-díjas Konrad Lorenz ezt írta: "Jómagam... azokat a fajtákat szeretem a legjobban , amelyek nem állnak túlságosan messze a vad formától. Saját csau-csau - német juhászkutya keresztezéseim például testi és lelki tulajdonságaikat illetően különösen megközelítik vad őseiket. Minél kevésbé változtatja meg a domesztikáció a kutyát, minél jobban megmarad ragadozó vadállatnak, annál értékesebbnek, annál csodálatosabbnak érzem barátságát."

Miért szeretjük hát a kutyát?

Ez főként attól függ, miért is szerezhetünk kutyát. Vannak, akiknek sportolási, kikapcsolódási lehetőséget jelent, és akadnak, akiket a divat, a hiúság vezérel. Sokan - főként a nagyvárosok lakói - valamely állatféle, esetleg éppen a kutya révén próbálnak közvetlen kapcsolatba kerülni a természettel, néha pedig a kutya az eszköze gazdája agresszivitásának (vagyis rajta éli ki tulajdonosa az uralkodási vágyát), sőt az is előfordul, hogy szeretetpótlékkénk kerül a házhoz. Végül egyesek azért tartják, mert tenyésztése pént hoz nekik.

Külön említést érdemel a gyerek és kutya kapcsolata. Manapság a pszichológusok és pedagógusok közül egyre többen kifejezetten javasolják, hogy a szülők szerezzenek kutyát gyermeküknek. Az állat rendszeretete, kötelességérzetre "tanítja" a gyermeket. Nevelése, kiképzése következetességet, megfontoltságot, önfigyelmet igényel. Elősegíti a társak kapcsolatok kialakulását és a közösségbe való beilleszkedést. A gyenge idegzetű gyermek körül a kutya egyenesen hasznos "háztáji pszichológus". Azok a gyermekek, akiknek nehézségük van az emberi kapcsolatteremtésben, elsősorban a nagyobb testű kutyákat kedvelik, a kissebbeket viszont azok szeretik, akiknek lelki problémáik vannak. De a normálisan fejlödő gyerekek mellett is jó szolgálatot tehet a kutya.

Bármi legyen is azonban az indíték, a legtöbb ember, ha kiskutyát nevel, hamarosan rájön, hogy még a legjobb akarat mellett sem tudja elkerülni az érzelmi kapcsolat kialakulását a kölyökkel. Az első dolog, ami a tulajdonos érzelmi reakcióját kiváltja, többnyire a kiskutya tehetetlensége. Pisze orrú és pufók, mozgása elővigyázatos és esetlen, ami a gyerek hasonló tulajdonságait tgrggfdidézi fel bennünk, és ezen keresztül hamar megszeretjük. Amikor pedig a kölyök fejlődni kezd, biológia érdeklődésünket is felkelti. Hiszen megfigyelése, tanulmányozása révén bepillanthatunk egy másik világba, amelyen a szaglás, a mozgás és az érzelmek uralkodnak.

A kifejlett kutya otthoni környezetünk szerves részévé válik. Hazaérve már várjuk örömteljes üdvözlését, sokszor pedig nélkülözhetetlen, de legalábbis hasznos társunk. Ugyanakkor gyakra terhünkre lehet: "beosztja" napi programunkat, járásra, mozgásra kényszerít bennünket, élelmezése, gondozása, tartása pénzbe, munkába kerül, törődést kíván.    

Ha pedig végül - nagyon is korán! - kutyának megöregszik, gondoljunk arra, hogy bármely állat vadon sem él tovább, mint amikor az öregség erősen csökkenti testi erejét, hallását, látását, belső szerveinek működését. És ha az öreg kutya kimúlik, rendszerint előbb-utóbb beszerzünk egy másikat. Egy kölyköt, amely kezdetben furcsán ostobának látszik, de néhány nap alatt megnyeri rokonszenvünket, és - ha türelemmel, következetesen, némi szakértelemmel neveljük - hamarosan megint sok-sok új öröm forrása lesz...

A kutyát tehát szeretjük. De vajon mit és mennyit tudunk róla? Nos - megdöbbentően keveset. Képzeljük el: van - mondjuk - egy szetterünk, amely fekszik a cserépkályha előtt, és szunyókál. Álmában a lába hirtelen megrándul, rövidet vakkant, szűköl. Talán a puha fekhely és a meleg otthon kényelméről is megfeledkezhet, talán a szabad mezőkről álmodik, nagy buzgalommal kerget egy nyulat a magas fűben, az erdő szélén növő tövises bokrokon keresztül. De hirtelen megtörik a varázs. Szetterünk felriad álmából, és körülnéz. Mintha egy kissé csodálkozna is azon, hogy nem a hűs mezőkön találja magát, hanem itt, "a tűz melegénél", ahol a szabad természettől elzárják a házfalak…

Miért él közöttünk a szetter – és miért él még több száz kutyafajta sokmilliónyi egyede – gazdájának vazallusaként kényelmes életet, miért nem kószál a mezőkön és erdőkben szabad ragadozóként társaival? Miért fogadja el szemmel látható élvezettel a tálban kapott ételt, és miért nem veti magát vad rohanással vadon élő zsákmánya után? Miért van szetterünknek hosszú, tányérba lógó füle – rövid, felálló fül helyett, amely a vad legkisebb neszezését is észreveszi? Miért selymes és hosszú a szőre, ahelyett hogy rövid és durva lenne, olyan, amely a tüskéktől és az ágaktól, az éjszakák dermesztő hidegétől megvédené?

Vajon tudunk-e ezekre a kérdésekre kielégítően válszolni? Ismerjük-e eléggé kutyánkat? Sejtjük-e honnan jött, hogyan élt valaha? Milyen ősi, öröklött ösztönök vezérlik cselekedeteit, életmódját, szokásait? Ismerjük-e karakterét, “kedvteléseit”, szorongásait? Mit tudunk élettani sajátosságairól? Ismerjük-e igényeit, szükségleteit? Tudjuk-e, hogyan kell gondozni, táplálni, ápolni, nevelni?

Olyan kérdések ezek, amelyek – úgy véljük – minden kutyabarátot érdekelnek. Vegyük hát sorra őket.