Egyszer egy másfél éves, erőtől duzzadó dobermann kan tulajdonosa kétségbeesve panaszkodott amiatt, hogy kutyája nem tűri a pórázt. Elrántja őt, s egyébként is azt csinál, amit akar. A kutya, mellesleg, idegen lakásban úgy mutatkozik be, hogy felemeli jobb hátulsó lábát, és megjelöli, birtokba veszi a "birodalmát" (territóriumát). Effajta magabiztos, vakmerő, hetyke viselkedést bizony csak nagyon ritkán tapasztalhatunk. Nem csoda, hogy ennyire túltengő önbizalmú álattal ugyancsak meggyűlik az erélytelen gyengekezű gazda baja. A dobermann tulajdonosa persze váltig hangoztatta, hogy szerinte ez a makacs ellenkezés neurotikus természetű, valami biztosan "nincs rendben a kutya fejében". A vizsgálat során kiderült, hogy szó nincs semmiféle intelligenciadefektúsról. A "garázda" viselkedés csupán helytelen nevelés következménye, amelyet csak tetőzött a dobermannak az a tapasztalata, hogy túlságosan gyenge szociális külvilág (erélytelen, tekintélyt nem tudó tulajdonos stb.) vette körül.

Ahhoz persze, hogy egy kutya állandóan középpontban érezze magát, nem feltétlenül kell nagy tastű ebnek lennie. Brunner, neves osztrák etológus leírt egy esetet, amikor egy papából, mamából, 11 éves iskolás lányból és 3 éves tacskóból álló "együttesben" a tacskó a kétégbeesés szélére sodorta az egész családot. Ha vendég érkezett a házhoz, szünet nélkül "üvöltözött", s ugyanezt tette, amikor sétálni vagy enni akart. Mindenkire fölugrált, hogy felhívja magára a figyelmet, játékot provokáljon ki, vagy fölvetesse magát. Tévét nézni, újságotgot olvasni szinte lehetetlen volt tőlA diáklány pedig egyre-másra hozta haza a rossz jegyeket az iskolából, mert kutya állandóan zavarta a tanulásban. Az álatot bezárni nem lehetett, a szídás, verés egy percig sem hatott rá. A panaszok hallatán Brunner a következő kísérletet végezte. Valamennyi családtagot leültetett, s megkérte őket, hogy foglalják el magukat valamilyen tevékenységgel, és a következő fél órában ne zavartassák magukat, bármit csináljon is kis kedvencük. Nyomban elkezdődött a fülsértő “koncert”, az állat kaparta az ajtót, felugrált a családtagokra, ráncigálta a férfi nadrágját. Amikor a jelenlévők egyetlen “trükkjére” sem reagáltak, néhány másodperce nyugton maradt, de aztán mindent előről kezdett. A kutya most már némileg zavarodottan mászkált ide-oda, végül leült, és eléjük vizelt. Miután ez sem vezetett eredményre, a kutya szemlátomást csodálkozva járta sorra ismét a jelenlévőket, majd végső elkeseredésében ürülékét helyezte el a szőnygen. Tudomást sem vettek róla, csak amikor már végleg rezignáltan, fejét mellső lábán nyugtatva, hosszabb időre elfeküdt, dicsérték meg a távolból, anélkül hogy megérintették volna.

A kísérletet négy egymást követő napon megismételték. Már a második alkalommal elmaradt a vizelés és a székelés. A harmadik nap nyolc perc elteltével a kutya “megadta magát”, és hosszabb időre nyugton maradt. Természetesen a kísérleten túli időben (tehát otthon) sem volt szabad fölvenni vagy az ugatására reagálni bármi módon. Viszont ha engedelmeskedett, dícséretet, s most már simogatás is következett. A kutyatulajdonos egy hát után telefonon közölte: kutyáját mintha kicserélték volna… Ízelítőül talán ennyi is elég a kritikus időszakokban elkövetett hibákról, a nevelés nehézségriről. És most vizsgáljuk megy egy kicsit közelebbről ember és kutya kapcsolatának viselkedéstani hátterét, alapjait. HAMAROSAN!