Milo, a cicám elkobórolt, amikor Blaec körülbelül kétéves lehetett. Amikor két hét múlva visszatért, láttuk, hogy rókacsapdába lépett, és a jobb mellső mancsa csúnyán megsérült. Megoperálták, a műtét után pedig sínbe rakták a lábát, ezért bent kellett tartani a házban. Ha ki akart menni kézben vittük ki, nehogy a kötés bepiszkolódjon.

Blaec féltékenységében, amiért Milo ennyi kényeztetésben részesül, duzzogni kezdett, és minden módon igyekezett magára vonni a figyelmünket.

Körülbelül két nappal azután, hogy Milót elvittük az állatorvoshoz, Blaec váratlaanul sántikálni kezdett, és nem volt hajlandó a jobb mellső lábára nehezedni.

Megvizsgáltam a mancsát, hogy nem ment-e tüske a talpába vagy az ujjai közé, és még meg is forgattam a lábát, hogy kiderüljön, nincs-e megrándulva, de semmi bajt nem fedeztem fel rajta. Amikor azonban felállt, még mindig csúnyán sántított.

Felébredt bennem a gyanú, bementem a házba, és kerítettem egy darab ragtapaszt. Rátekertem Blaec lábára, és nagy felhajtást csaptam a “sérülése” körül. Csodálatos móson szinte azonnal meggyógyult – a sántítás elmúlt, és megint tökéletesen járt. Annyira elbűvölte a sok törődés, hogy elfelejtett sántítani.!