|
Az etióp farkas
Kate 2006.03.23. 17:25
Százezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak idején Eurázsiából farkasok vándoroltak a mai Etiópia felföldjeire. A gleccserek azóta visszahúzódtak, a farkasok azonban itt maradtak. Ma az emberi terjeszkedés mind jobban visszaszorítja Afrikának ezt az egyetlen farkasfaját, de az állatoknak nincs hová menniük.
Hidegek a reggelek az etiópiai Bale-hegységben, a Sanettifennsíkon: a nap első sugarai még nem melengetnek, a szél pedig metszően hideg. Államra húzom nyakmelegítőmet, s fázósan topogok a fagyos füvön. Újra meg újra emlékeztetni kell magam: Afrikában vagyok. Aztán egy sziklás folton, tőlem néhány méterre nőstény farkas tűnik fel. Hátraveti a fejét, és csaholni kezd – az öt gyors, éles vakkantás még négy farkast csal elő, csupa kant. Mancsukkal a földet kapargatják, nyújtózkodnak, megnyalogatják egymás orrát, a farkukat csóválják.
Alapszínük vörös, de a farkuk fekete-fehér, s fehér foltok vannak a mellükön is. Torkuk fehér szőre pedig íves csíkban húzódik a szemük felé – nevető bohócra emlékeztetnek. Mégis, bundájuk vöröse a legszembeötlőbb. A hivalkodó szín azt hirdeti: ezen a földön mi vagyunk a “nagykutyák”. És ez így is van. Ezek ugyanis etióp farkasok: ők az afrikai kontinens egyetlen farkasfajának egyedei.
Egy szikla mögül hat kölyök lohol elő. Anyjuk – a falkát összehívó nőstény – üdvözli őket, majd hagyja, hogy szopjanak. De csak néhány pillanatig, mert az etióp farkasnak a reggel a járőrözés ideje, s az anya hamarosan elindul a társaival. A felnőttek a kölyköket egy fiatalabb nőstény gondjaira bízzák, és fürge ügetésbe kezdenek.
Egyikük ránk néz, mintha csak azt kérdezné: “Nem jöttök?” Társam, Deborah Randall vadvédelmi biológus a vállára kapja a hátizsákját, látcsövét, s elindulunk a farkasok nyomában. Egy jégkorszakból itt ragadt fajt követünk Afrika régi-régi világának egyik utolsó maradványában. az etióp farkas története százezer éve, az egész bolygóra kiterjedő jégkorszak idején kezdődött: akkoriban még gleccserek borították a Bale-hegység csúcsait és fennsíkjait. Eurázsiából néhány a szürke farkashoz hasonló állat elvetődött e télies világba. Nem is jutottak ennél messzebb Afrikában, mert az etióp hegységeken túl már csak sivatag húzódott. A farkasok itt elszigetelődtek. Belőlük fejlődött ki az a külön és ritka faj, amelynek most a nyomában járunk (hétköznapi hangzású neve azt jelzi, hogy egyes-egyedül Etiópiában fordul elő).
A kutatók becslései szerint szétszórtan összesen körülbelül 600 Canis simensis élhet az ország felföldjein. A legnagyobb populáció, 350 farkas a Bale-hegység Nemzeti Parkban található. Nagyon kis létszámú állományuk miatt e farkasoknak abban a kétes megtiszteltetésben van részük, hogy a világ legveszélyeztetettebb kutyaféléjének számítanak, s felkerültek a veszélyeztetett fajoknak a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) által összeállított listájára.
A tengerszint fölött négyezer méter magasságban húzódó területen a farkasoknak osztozniuk kell a marháikat és lovaikat gyakran a park területén legeltető oromo pásztorokkal és földművesekkel. Nem ritka látvány, hogy a farkasok a legelésző állatok között vadásznak rágcsálókra. Az oromók megtűrik az általuk jedalla fardának, vagyis lósakálnak nevezett farkasokat, mert azok csak ritkán ölnek háziállatokat. A farkasoknak mindennapos az ember látványa, sok falka – például ez is – megszokta már, hogy állandóan a nyomában jár Randall, illetve az Oxfordi Egyetem és az etióp kormány által közösen fenntartott Etióp Farkasvédelmi Program (EWCP) néhány más kutatója.
A teljes cikket a National Geographic magazin márciusi számában olvashatja el.
| |