|
A kutya származása
"A kutya az istenek találmánya" - állította a görög Xenophón. Az ókor egyik legnagyobb történészének azonban nem volt igaza: a kutya nem az istenek, hanem az ember találmánya. Annak sem akármilyen, hiszen az állatok háziasítása - a domesztikáció - az emberiség történetének forradalmi jelentőségű eseménye volt. Abban a folyamatban, amely nem csupán a létbizonytalanságot szüntette meg, hanem a környezet tudatos formálásának kezdetét is jelentette - a kutya háziasítása az egyik első lépésnek számított.
Az ember és a kutya kapcsolatköre igen széles: négylábú barátunk a gyrekek megbízható játszótársa, a magányos embernek sokszor egyetlen barátja, gyakran a vakok támasza, házak-udvaok őrzője, a vadász "jobb keze" a zsákmány felkutatásában és elhozásában, kiszimatolja a kábítószert ott, ahol az ember tehetetlen, és megállja a helyét a cirkusz porondján is. A kutyák képessége igen sokoldalú, de mint egyed, többnyire mindegyik csupán egyetlen mesterség "szakembere", egy-egy feladatkör elvégzésére alkalmas, arra specializálódott, s kiváló teljesítményére az emberrel való évezredes együttműködés tette képessé.
Az ember ősei vadállatok közvetlen közelében éltek, amelyek hústáplálékul szolgáltak számukra. Később, amikro egyes helyeken az éghajlati viszonyok kedvezőtlenül alakultak, az emberek száma pedig ugrásszerűen megnövekedett, ez a hústáplálék ugyancsak megycsappant, és kevésnek bizonyult. Ily módon az ember rákényszerült arra, hogy megtanulja az állattenyésztést. Egyes vadállatokat gondjaiba vett, s vagy 10-12 ezer évvel ezelőtt sikerült házi körülmények között megtartania, sőt továbbszaporítania. Mai ismereteink szerint a juh, a kecske és a kutya vetekedett az első háziállat címéért.
Természetesen nem minden egyes befogott vadállat volt alkalmas a háziasításra, mégha fiatalon is került az emberhez. Az engedetlenségre hajlamos példányok bizonyára nem szaporodtak olyan könnyen, mint a nyugodt, alkalmazkodóképesek. Ez a "kiválasztodás" tehát az örökletes tulajdonságot feltételezte, hogy az állat alkalmazkodó legyen. A vadállatok utódainak csupán a töredék része jut el az ivarérettségig, vagyis a szaporodási képesség stádiumáig. A természetes környezet olyan kiválasztódás irányába hat, amely a túlélő utódok egységes megjelenését (fenopítusát) eredményezi. Az emberi háztartás megváltozott körülményei között viszont elképzelhető, hogy megmarad a fiatal állománynak egy további, a természetes körülmények között minden bizonnyal már eleve “halálra itélt” része is.
Tegyük fel, hogy a jó szemű tenyésztőnek mintegy szemet szúr egy-egy “vadhajtás” az újszülőttek között. Ezeket aztán, valamilyen megmagyarázhatatlan kíváncsiságból, különleges figyelemmel kezeli, s nagy gondal igyekszik fölnevelni. (Természetes viszonyok között persze nem lenne lehetősége felismerni az ilyen egyedeket, minthogy ott ezek a fiatalok már igen korán kiselejteződnének.) Így aztán a természetes kiválasztódás helyett hatni kezd a mesterséges is. Mindezek következtében a háziállatok az ősi fajokhoz képest rendkívüli módon megváltozhatnak, sokféleségük növekszik, s az ősöktől való különbség gyakran akkora lehet, hogy az eredeti faj szinte felismerhetetlen az eltérő egyedben. Különösen érvényes ez a kutyára. Ezért aztán nem is meglepő, hogy a származása körül sokáig heves vita folyt. A kutatók a ragadozókon belül a kutyafélékhez, azon belül is a Cantis nemhez sorolták, ez volt köztük az egyetlen egyetértési pont. De hát milyen fajból származnak a kutyák tulajdonképpen?! Az erre adott válaszok időről időre változtak.
| |