|
Az ember és a farkascsemeték
Alaszkában és más északi területeken, ahol az emberek közelében még mindig élnek farkasok, ma is gyakran ejtenek foglyul a farkaskölyköket. Főként szánhúzóknak használják őket, egy részüket azonban kedvtelésből tartják. Feltételezhetjük, hogy annak idején ezekhez hasonló farkasok bolyongtak Európa primitív népeinek a települései körül is, ahol felszedték az eldobott hulladékot, csontokat (az otthagyott, félig hűlt tűzhelyeknél melegedtek), s lassan hozzászoktak, hozzászelídültek az emberi szaghoz.
Elképzelhetünk olyan farkaskölyköt, amely a település közvetlen közelében nő fel. Nem lehetetlen – amint ezt a farkasok és a kutyák ma is teszik -, hogy beilleszkedik az ember területébe, és megjelöli saját birtokát. Az ember nevelte fiatal farkas pedig egyszer –talán valamelyik tavaszon – magával viszi kölykeit is az ember házához, ahol a gyerekek bizonyára nagyon gyorsan összebarátkoznak a farkascsemetékkel, és nem engedi agyonverni őket. Az embergyerekek és a farkaskölykök együtt nőnek fel, és immár végképp megszokják egymás közelségét. A vadászoknak pedig nyílván hamarosan feltűnik a farkasok ama értékes tulajdonsága, hogy éjjel érzékenyen reagálnak idegen állatok vagy emberek közeledésére. Később, amikor már kecskéket is tartott az ember, és azokat őrizni kellett, a farkasok kutyaszerű leszármazottai figyelmeztették gazdáikat a vad farkasok közeledésére.
Eleinte a szelíd és a vad farkasokat bizonyára nem lehetett megkülönböztetni, de valószínűleg már a domesztikációs időszak kezdetén megjelenhetett egy hátára kunkorodó farkú változat (mutáns). Ezután már könnyebben megkülönböztethették őket egymástól. Minden bizonnyal már a kutyaősöket is kiválogatták, amivel elősegítették a kicsi és középtermetű, kisebb testű vagy kevésbé veszélyes utódok kialakulását.
| |