Folytattuk hát utunkat, hogy tovább szedjük a gyümölcsöt Ausztrália- szerte. A következő állomásunk a batlow-i almaszüret volt. Ahogy lemásztam a létráról a kertben, hirtelen ott termet egy barna-fehétr foltos kutya., és leült a fa alá: szomorú szemű, lógó fülű, csontsovány, kimerült jószág. Elzavartam, és még vagy három órán át folytattam a munkát, tudomást se véve róla. Menj el, már van kutyám – próbálkoztam a gondolatátvitellel.

Ő azonban nem mozdult, és egyfolytában magamon éreztem könyörgő pillantását.

Ha most egyenesen a gyümölcsszedők három kilométerre lévő szállásához hajtanék, követné a kocsit, és soha nem szabadulnék meg tőle! Úgy döntöttem hát, hogy húsz kilométerre autózom a városig, elintézem a bevásárlást, és csak azután megyek haza.

A kutya olyan gyorsan ügetett a nyomomban, ahogy csak bírt. Pocsékul éreztem magam, de végül elmaradt mögülem.

Egy órával később, miután mindent megvettem, hazahajtottam – és képzeljék el, mit találtam: a barna-fehér foltos kutyus ott ült a küszöbömön! A sok hasonló házikó közül épp az enyémen. Eldöntötte, hogy csakis én kellek neki. Egy félénk farkcsóválással meglágyította a szívemet, és befogattuk a családba.

Életkorát az állatorvos 18 hónaposra becsülte. Napra pontosan 18 hónappal azelőtt vesztettük el Luckyt. Vajon mióta kereshetett minket?