A kutatások legkorábbi időszakában a külső megjelenésbeli hasonlóság volt a meghatározó. Ennek értelmében a kutyák sokfélesége alapján arra gondoltak, hogy több kutyaős jöhet számításba. Mégis, már a híres svéd rendszerező Carl von Linné (1707-1778) valamennyi házikutyafajtát egyetlen fajba sorolta, minthogy eredményesen keverednek egymással, amennyiben ennek az ember nem szab gátat. A mendeli törvények újrafelfedezésekor különböző formákat és tulajdonságokat sikerült kialakítani növényekben és állatokban egyaránt. Eme tapasztalatok révén jutottak arra a következtetésre, hogy a kutyák sokféleségét két fajnak, a farkasnak és a sakálnak tulajdonítsák. Csakhogy a kutya és a sakál szabadon nem párzik, csupán fogságban, s ott is csak meghatározott feltételek között jönnek létre kutya-sakál keverékek, amint azt a kieli (NSZK) kutatóintézetben végzett megfigyelések bizonyítják. A farkasok ezzel szemben természetes körülmények között, vadon is párzanak kutyákkal. Időközben a zoológiában meghonosodott az a biológiai elmélet, amely szerint mindazok az állatok, amelyek önként párzanak egymással a továbbszaporodásra képes utódokat hoznak létre, ugyanahoz fajhoz tartoznak.

A házikutya tehát voltaképpen nem más, mint "álruhába öltözött" farkas! Lehet, hogy egyesek számára ez a megállapítás meglepő, hiszen a kutya szó említésekor az ember képzeletében rendkívül változatos formájú, tarka familía jelenik meg, amely lényegesen különbözik a jóval homogénabb, egységesebb megjelenésű farkasoktól, mégiscsak ez az igazság! Éppen ezért érdemes a farkasokat egy kicsit közelebbről szemügyre venni, mi is rejlik bennük.

A farkasok elterjedési területe Eurázsiában és Észak-Amerikában is igen széles, az északi tundrákon, valamint a forró, száraz déli vidéken (Palesztina, India) egyaránt megtalálhatók. Testsúlyúk 15 és 60-70 kg között ingadozik. Az északon élő farkas nagyobb déli fajtársánál. Általában az eurázsiai farkasok sötétebb vagy világosabb szürkésbarnák. Észak-Amerikában fekete és csaknem teljesen fehér példányok is előfordulnak, akár egyaton alomban is. A kieli kutatóintézetben végzett kísérletek során arra a tapasztalatra jutottak, hogy a külső jelek örökletes tényezőkön alapulnak, tehát már ezek alakításában is lehetőség van a tenyésztői munkára.

A farkasok magatartása is jó feltételeket igér az emberrel való együttélésre, hiszen kifejezetten társas lények. Jól szervezett falkáikat vezérállat uralja, a több falkatag önként csatlakozik és illeszkedik be a rangsorba. A csoporton belül a különböző képességű és jártasságú (tapasztalatú) egyedek együttműködése dominál. Egyesek rendkívül erősek, fürgék, nagy a támadókedvük, de esetleg nem eléggé körültekintők. Mások viszont éles megfigyelőképességükkel tűnnek ki, jelzik a zsákmányt vagy a veszélyt, bár harci kedvük kívánnivalót hagy maga után. Akadnak tehát különbségek, és ezek a kutyákban még élesebbé váltak. A farkaskölyköknek több mint a fele egyéves koráig elpusztul. Az ember által létrehozott mesterséges környezetben viszont csaknem valamennyi fiatal állat életben marad, s megéri a kifejlett kort. Ebben az állományban azután ugyancsak jelentős különbségek mutatkoznak.

A farkasokban tehát megvannak azok a hajlamok, amelyek lehetővé tették, hogy adott körülmények között kutyává alakuljanak. De hát miért és hogyan háziasította az ember a kutya őseit a farkasokat?

Számos farkast próbáltak már ház közelébe szoktatni, ezek szelídebbek lettek vadon élő társaiknál, és sok tekintetben hasonlóan viselkedtek, mint a kutyák. Az indiánok például “barátjukká” fogadták a farkasokat, s ennek jeléül befestették a kölykök pofáját. Nincs szükség túl nagy fantáziára ahhoz, hogy elképzeljük, amint 12-14 ezer évvel ezelőtt egy indián vagy ázsiai törzs vadásza hazavitt a gyerekének egy (különösen szelíd) gyámoltalan, szeretetre méltó farkaskölyköt, és a kis állatot a törzs befogadta. A kosárfonó indiánok arizonai barlangjában talált kutyákat (vagy farkasokat) ábrázoló, hozzávetőleg 3 ezer éves rajzok jól illusztrálják azt a folyamatot, amelynek során a farkas annyit változott, hogy ma kutyának nevezhetjük…

Azt természetesen csak sejteni lehet, hogy hol, mikor – és főleg miként! – ment végbe először a domesztikáció. A jelenleg ismert tények alapján annyit megállapíthatunk, hogy a kutya háziasítása körülbelül 12-10 ezer évvel időszámításunk előtt (vagyis 12-14 ezer évvel ezelőtt) történt, továbbá azt, hogy mintegy 4-8 ezer kutyageneráció élt a Földön anélkül, hogy nagyobb mutációk és genetikai variációk alakultak volna ki bennük.